4
A
csukott ajtónak dőlve állok, és a kezemet a kilincsre fektetem. Ez az érzés...
tényleg fojtogat. Fuldokolva meredek a plafonra. Remegnek a lábaim, és
kitágulnak a szemeim.
- Átok...
rád! - nyögöm ki, majd hátamat az ajtónak vetve lerogyok a földre. Maxet
kerek fél órája hagytam ott a folyosón. Kiabált utánam, de én akkor is
elmentem. Nem volt kedven beszélni, nem is fogok. El kell magamban temetni ezt
az érzést is, mint az összes többit! Mélyre kell ásnom, egészen a gyermekkori
sérelmeimig, és oda rakni a képzeletbeli ládát, amiben Kumi Nori szerepel. De
az a hely a ház... sok mindent felkavar. Emlékeket, amikhez ha leások... akkor a súlyuk biztosan elemészt.
Nyelek
egyet, majd a torkomra szorítom a kezeimet és mély levegőt veszek. Ha van
bármi, ami meg tudna ölni... az, az igazi
családom, és minden, ami hozzájuk fűz.
Régen
történt. Nagyon. És nem emlékszem mindenre Csak egy hatalmas pofonra az
apámtól és anyám mérhetetlen kínjára, amit akkor érzett, mikor elmenekültem. Tettem valamit. De semmire sem emlékszem
belőle... Nem is akarok, és talán épp ezért ülepedtek le. Mióta
a Gyönyörű Nő magához vett és elmondta: amit tettem elkerülhetetlen volt, az emlékeim feledésbe merültek. Olyannyira,
hogy a saját nevemre sem emlékeztem.
Nem
mintha szükségem lett volna rá. A Gyönyörű Nő csak így hívott: Burakku Hachidori.
A
kezeim az ölembe hullanak. Valaha hívtak
máshogy is. Megrázom a fejem, de a gondolatokat nem tudom elűzni. Volt családom, de kidobtak. Volt nevem, de
elfeledtem. Valaha voltam más is, de most ez vagyok. Régen... régen sose
gondoltam volna, hogy egyszer magam leszek a saját gyilkosom. Hatalmas
robbanást hallok, de meg sem rezdülök. Csak az arcomhoz nyúlok és letörlöm a
könnycseppet, ami lefolyt, most már száraz bőrömön.
-
Hach! - csak nézek magam elé. - Hach! - a hangok tompulnak körülöttem. Mi történt aznap? Miért kerültem utcára? A Gyönyörű Nő azt mondta: "nem fontos". De igenis az! Tudni akarom. Emlékezni akarok a gyermekkoromra, hogy
minden összeálljon! Nem... akarok örökké azon filózni, hogy "vajon mi volt
előtte". Össze akarom illeszteni a darabkákat. Meg kell tennem! De nem most.
Lassan
felállok és az ablakhoz sétálok. Még mindig
ott van. Megfontoltan nyúlok a gyűrű után. Mintha forró vasdarab lenne, úgy
húzom az ujjamra. Soha azelőtt, még csak meg sem néztem ezt a gyűrűt
közelebbről, most pedig az ujjamon van. Három fekete gyémánt, ezüst
foglalatban. Eláll a lélegzetem. Fekete...
Ilyet még nem láttam! Biztos ritka,
vagy festett... Semmi sem biztos, ezt már megtanultam. Amúgy, ha tényleg igazi,
akkor nem csoda, hogy sose adta a kezembe, hogy megnézhessem! A gondolatra halovány
mosolyra húzódnak kisebesedett ajkaim. Fekete
gyémántgyűrű, most már az enyém vagy!
A
gyűrűt nézegetve megyek le a lépcsőn.
-
HACH! - hangja inkább rémült, mint korholó. Erre szemforgatva felnézek. Eve
tekintete meglepődött, arckifejezése sokkolt. És egész arcát fekete korom
borítja. Önkéntelen mosolyra húzódik a szám. - Hach! Te... te felrobbantottad...
! - dadogja, miközben zavartam elbotorkál a mosdó felé. Nem szid le, majd
később. És mit ér vele? Semmit. Dallamos
a hangom, amit a fejemben hallok. És, ha
le is szid... úgyis lepattan rólam, mint az Átok, a Malinsonokról! Ezen jót
kuncogva a konyha felé veszem az irányt. Végre...
újra önmagam vagyok! Kemény, magamnak való, akit nem érdekel más! Erre megtorpanok.
"Te vagy a Hachidori, a Kolibri! Nem szabad,
hogy más is érdekeljen, csakis az Átkon keresztül látott világ! Lehet, hogy
valaki boldog, te is lehetsz az, de valaki állandóan boldog..." Kumi
Nori az orrnyergét masszírozta, míg én láb lóbálva néztem rá a kanapéról. Mosolyogtam.
Állandóan. Mint akkor. És a Gyönyörű Nő éppen azt ecsetelte, hogy a boldogság, a
Hachidori számára egy luxus cikk, amit akkor érhet el, ha tényleg nagyon-nagyon
boldog. Mert az Átok egy olyan dolog, ami elcsúfítja a világot. És én abban a
világban élek, ahol az Átok jenen van. Én az igazságot látom, nem a csodálatos
hazugságot. "Érted, Hachidori? Neked
a boldogság... a vidámság olyan, mint az embereknek az angyalok! Egy mosoly, a
szürke és kegyetlen világban, mint az Igazság a Hazugságban! Te látod, hogy
milyen halandók az emberek... valaki megüti őket egy rossz helyen, és eléri
őket a halál. Ők nem látják, hogy milyen borzalmas is EZ a világ! Érted már?
Érted, Kolibri? De egyszer... egyszer megígérem neked, hogy lehetsz az...!" Úgy rázta a vállaimat, mintha azt magyarázná, hogy
meghalt a nagymama, de nekem nem kell utánamennem. Mintha ez lenne a legfontosabb
dolog a világon. Mert az is... Számomra a halál hétköznapi dolog. Minden egyes
nap látom, ahogy meghal valaki. Csak lehunyja a szemét, vagy éppen gyilkosság
áldozata lesz. Nap, mint nap... és
úgy kelek fel, hogy azt kérdezem magamtól: ma
ki lesz a következő? Lehet, hogy egy autóbaleset, vagy éppen én leszek a halandóságra a bizonyíték.
Burakku Hachidori... A Fekete
Kolibri. Mit is jelent ez? Sokat gondolkodtam már ezen...
Kumi Nori sokszor mesélte már ugyan azt, de semmi meséset nem találtam benne.Pedig az, egy nagy badarság... Egy részét állandóan szajkózta: "A fekete az Alvilág és a gyász színe, a Hachidori halált hoz és büntet. Akinek
nincs itt maradása, azt elviszi az Átok." A Gyönyörű Nő, nem az, hogy
szerette a halált, csak beletörődött, és egy idő után elfogadta, hogy
természetes és többé nem menekült előle.
Én
sosem szerettem, de én is beletörődtem. Fájdalmas szívvel tekintek vissza a
múltra, de néha félek is tőle. Így, hogy idősebb fejjel tekintek vissza Kumi
Norira, látok néhány furcsa hajlamot, az amúgy tökéletes nőben.
De talán... jobb nem is gondolni erre...
De talán... jobb nem is gondolni erre...
Megrázom
a fejem és töltök magamnak egy pohár vizet. A hideg víz jól esik a kimelegedett
bőrömnek. Mikor úgy érzem, elég volt, elzárom a csapot és leülök az asztalhoz. Egyenesen
előre nézek, mikor belekortyolok a vízbe, és megpróbálok nem a felrobbant sütőre nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése