Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Aki esetleg nem tudná elolvasni a verset, annak ott van az alján! 

13

A hajamat reggel felkontyoltam a fejem tetejére. Még nedves volt az izzadságomtól. Megint rémálmom volt az éjjel és megint nem emlékszem semmire. Már egy hete, szinte minden éjjel gyötörnek. És az álok után kényszert érzek, hogy olyan dolgokat csináljak, vagy vegyek fel, amiket már évek óta nem tettem és viseltem. Bejártam az egész házat, mint kicsinek. De most más helyekre is bemerészkedtem, ahova eddig nem volt szabad. Pontosabban csak egy helyre. Kumi Nori szobájába. Éppen ez előtt állok. A nagy, fekete ajtó a földszinti folyosó legvégén. Mindig is félve álltam előtte, és kíváncsian pipiskedtem, valahányszor kijött, vagy épp bement rajta. De a bevetett, fekete lepedővel letakart ágyon és azon az egyetlen, rézvörös, afrikai stílusú és onnan származó cserépben zöldellő növényen kívül semmit sem láttam. És mikor az ajtó ott áll előttem, és semmi sem tart vissza, hogy lenyomjam a hideg, alumíniumkilincset...

-          Megtudom a titkodat...! - suttogom, és előre lépek, lenyomva a kilincset, csupasz vállamat az ajtónak vetve. De csak nagy lendülettel nekiütközöm. - Idióta! - szidom magam. És ellépek, de a kilincset még most is fogom. - Hogy lehetsz ilyen naiv?! - Bal kezemet még mindig rajta tartatom, miközben leguggolok, és megemelem a sarokba állított frézia műanyagcserepét. Grimaszolok, a húgysárga vízfoltok, és barna, szétázott virágföldmorzsák láttán. Mindig is gusztustalannak találtam, hát még a szagukat! És nem is nyúlok hozzájuk szívesen, a mai napig sem. De ezúttal meg kell tennem a cél elérése érdekében. Sajnos. Ugyan is ott a kulcs. Egyszer, kiskoromban kiszúrtam, hogy a Gyönyörű nő oda rejti. Azt hitte, hogy nem látom.

A kulcsot kikapom a helyéről és beillesztem a zárba, majd a tenyeremet a kockás térdnadrágomba törlöm, miután undorodva megborzongok. A kulcs elfordítása közben úgy remeg a kezem, mintha egy olyan helyre mennék be, ahova ember még nem lépett. Mert én még nem léptem be ide... igaz, valakik szerint én nem is vagyok ember, csak egy szörnyeteg. Egész testemmel nekifekszem az ajtónak, lehunyom a szemem és kifújom a tüdőmben található összes levegőt. Tudom, hogy valami nagy és hihetetlen lesz itt... érzem a csontjaimban, érzem az engem körülvevő levegő derengéséből... érzem a saját Átkomból.

Ahogy nyikorog az ajtó, kapkodom a levegőt, és egyre hevesebben zakatol a szívem. Majd, mikor elég a hely, hogy átférjek, átsiklom az ajtófélfa mentén. A vállamon érzem, hogy mikor vagyok bent teljesen, és ekkor elengedem a kilincset, hagyom, hogy becsukódjon az ajtó és... kinyitom a szemem. Nyelek, de megakad a torkomon és megszédül velem a világ. Hányingerem van, és görcsbe áll a gyomrom. Mintha éhgyomorra mentolos rágót rágnék.

Először nem tudom, hogy mit gondoljak: álmodom-e? ;vagy: ez komolyan a valóság?! A szoba... a szobában... ott van... egy vörös szék. És semmi több. A krémszínű tapéta mállik, és a vakolat hullik néhány kikopott helyről. A radiátor fehér festéke lepattogzott, rozsdás vacak az egész. Fölötte az ablakpárkány csak félig van, a másik felét letörték róla, csak épp nem félben, hanem hosszában hasadt így akár gyilkolni is lehetne az égnek meredő rostokkal. Mert még ha le lenne szögelve! De egyszerűen csak otthagyták, miután feltépték és nem... még csak nem is lapították vissza! Dühömben odasüvítek és megragadom a kiálló részt, majd letépem és a földre hajítom. Nagy porfelhő száll föl, és éles csörömpölés hallatszik. Miért? Miért, Kumi Nori? A düh és a csalódottság könnyeket csal a szemembe, és ahelyett, hogy letörölném és megnyugodnék, hagyom, hadd folyjon végig az arcomon, és az államon, majd csöppenjen a szürke, ujjatlan felsőmre, vagy kússzon végig a nyakamon és gyűljön tócsába a kulcscsontom mélyedésében.

Kumi Nori Anami volt az én életem! Imádtam őt, olyan volt nekem, mint az anyám, sőt! Több volt mint az anyám: a mentorom, a bánatom és az örömöm. Megmentette az életemet, amit az anyám vett el tőlem! Tiszteltem, istenítettem, és piedesztálra emeltem. Mindent megtettem, csak, hogy szeressen, és még egy kicsit tovább öleljen, neveljen...! És nem hagy itt semmit, csak egy kicseszett széket? Amire, ha leülök, kifoszlik a kárpit, vagy már mállik benne az a jó dagadt szivacs és, ha rátelepednék besüppedne alattam, majd, ha felállnék úgy maradna. Nem beszélve a lábairól! Olyan rozoga, hogyha hozzáérnék, kitörne mind a négy! Én csak ennyit érek! Egy rozoga, semmire se való, széket! Ennél még a berepedt ablak is többet ér, amin van egy borsószemnyi lyuk! Odamegyek a székhez és teljes erőmből belerúgok. A szék fölborul és kiesik egy lába is, úgy csörömpöl, mintha poharakat törnék össze, nem egy bútordarabot.
A feszültséget ebben most némiképp levezettem, de még most is fújtatok és összeszorítom, aztán kiengedem az ökleimet. Ekkor szúrom ki a szék aljára erősített papír fecnit. Először azt hiszem, hogy valami forgalmazási hülyeség, vagy  ilyesmi, de a nap megcsillan a celluxon. Azonnal odasietek és a szék elé guggolok. Türelmetlenül, egy gyors mozdulattal letépem onnan.

A már megsárgult a lap, ropog, mikor kihajtogatom. Csak ennyi áll rajta, fekete tollal írva:

"Végignézi hogy szenved, hogy kínlódik. Nem érez, nem segít
Bajt hoz, halállal büntet.
Egyszer majd, léptek zaja töri meg a csöndet."

A szavak anélkül is szíven ütnek, hogy tudnám mit jelentenek, és tudom, hogy miről szól, pedig nem is  ismerem az írót -mert ez nem a Gyönyörű Nő írása, az fix-, és a múzsát sem. De mégis... olyan egyértelmű, hogy az már szinte fáj: A Fekete Kolibriről, Burakku Hachidori -ról szól... Rólam. 

(Végignézi hogy szenved, hogy kínlódik. Nem érez, nem segít
Bajt hoz, halállal büntet
Egyszer majd, léptek zaja töri meg a csöndet)