Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Megírtam a 32. Fejezetet is, remélem nem okozok vele csalódást.
Idő közben 1 éves lett a blog, amit én alig hiszek el... nekem sokkal kevesebbnek tűnt.
És mondhatni "ennek örömére" itt a 2. évad fő ágának kezdete.

32

Remegő hüvelykujjal végigsimítok a fotó érdes felületén. Könnyek potyognak a szememből, és teljesen elvesztem az irányítást. A belsőmben valami forró, maró érzés növekedik, és közben érzem, amint kihűl a testem. A vérem lassan vánszorog az ereimben; hányinger kerülget. Nem csak én vagyok lassú, hanem maga a világ is: lassú az ajtóm, amint kivágódik mögöttem. Lassú az alak, aki beront, és átölel. Lassan borulok előre és lassan nyüszítek fel. Akár egy meglőtt vad, az arcom a párnába nyomódik, eltorzul a kíntól. Nem tudom, hogy kié a kis test, ami átfon, akár valami aprócska pajzs, de talán csak nem jut el a tudatomig.
Mivel minden... egyszerre szakad fel.
Halk, tompa kiáltások a nappaliban, egy szőke hajkorona a vakító fényben. Valamit kiabál, de nem értem. A szavai úgy olvadnak össze, akár valami jégkocka nyáron a tűző melegben. Éles fények. Élesek, akár annak a rendőrautónak a fényei, ami értem jött. Az apám rendőr volt. Az anyám szakács egy étteremben. Hosszú a vérvonal, és mindenki vakon hitt... hitt egy Istenben, aki engem nem fogadott a kegyeibe. És, akiért képesek lettek volna megölni...
A képen... a képen Mi voltunk.
Mi.
Anya, apa meg a két testvérem. A bátyám és az öcsém. A bátyám, akinek súlyos problémái voltak.
Aki nemegyszer bántalmazott... és akit aztán megöltem az Átkommal.

Úgy érzem magam, mint egy bábú: üresnek és haszontalannak. Túl gyorsan áramlik szét bennem valami hihetetlenül fájdalmas érzés, amitől az egész testem lángba borul, az izmaim görcsbe rándulnak, és a tüdőm egyszerűen csak nem fogadja be az oxigént. Kiáltani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, helyette a fejemben kezd el üvöltözni valami. A szemeim égnek, a tenyerem viszket és csíp; a szívem túl hevesen ver, már fáj.
Nem tudom mi történik velem... vagyis inkább hogy hogyan.
Mivel az Átkom az, ami most szorongat.
Mielőtt bármit is tenni próbálnék ellene a világ elsötétül.

Felemelem a fejem, az ajtóban egy fiú áll. Nincs arca. Nem emlékszem az arcukra.
Torz hangon megszólal és egy idétlen néven szólít. Nem emlékszem a hangjukra.
Nevet, aztán odajön hozzám. Nem emlékszem az illatukra.
A kezét a combomra teszi és mond valamit. Újra nevet, miközben a keze feljebb csúszik és megszorul a lábam körül. Először csiklandoz, aztán fájni kezd. Éget a szorítása. Sosem voltam valami dundi, így majdnem hogy tejesen átéri a lábamat. Fáj. Nagyon fáj. Kiáltok, de nem reagál. Aztán mikor már sírok elenged. Megkönnyebbülten nyitom ki a szemeimet mire pofon vág. Ököllel. Az orromból vér csöpög. Talán három éves voltam.

Levegőért kapok és hihetetlen sebességgel ülök fel. Belefájdul a fejem is. Először homályos a látásom, ezért pislogni kezdek, hogy minél hamarabb kitisztuljon a kép előttem. Amint ez megtörténik felmérek minden apró részletet.
A szoba félhomályban fürdik.
Ez az én szobám.
A sötétítőfüggönyökön át besüt a nap. Nappal van.
Megemelem a magam, hogy lábra álljak és odamenjek az ablakhoz, ám abban a pillanatban összerogyok, amint éppen csak egy kis súllyal rájuk nehezedem. Kiszáll belőlem minden erő és hangos puffanással földet érek.

-          Hach! - vágódik ki az ajtó, szinte azonnal. - Jól vagy? - egy szőke nő az. Arca bájos, szemei kékek, mosolygósan élnek a tudatomban.

-          Nicole... - suttogom. Száraz a torkom. Égetően száraz. Fáj.

-          Sss! Ne beszélj, most, Hach! - iderohan hozzám és vékony kezeit a hónom alá csúsztatja, majd felültet. Úgy érzem magam, mint egy gyerek. Annyira szánalmas! - Renee! Hozz vizet! - kiált ki a háta mögött. Olyan, akár egy anyuka. Nekem is volt... utáltam. Most már gyűlölöm.

Kiesik az a rész, amikor újra az ágyra fektetnek. Egyedül Nicole kitartó mosolya nem hagy újra elmerülni a sötétben.

-          Nem is tudom mikor láttalak utoljára. - suttogja miközben kisimít egy tincset az arcomból. Legalább tizenöt évvel idősebbnek látszik nálam, pedig csak kilenccel az.
Valamiért gyengédek tűnnek az apró ráncok, amik megbújnak a szemei és a szája sarkában, holott régen vadak voltak, élesek... akárcsak most nekem; és a szemében is tükröződik valami... talán bölcsesség, amit ilyen fiatalon még nem kéne birtokolnia.
Aztán meglátom: kicsi, törékeny, akár egy játék baba, és épp oly' gyönyörű is. Hosszú szőke haj, élénk kék szemek, mint amilyenek Nicole -é is.

-          Siethettél volna egy kicsit jobban is! - mordul rá játékosan, aztán megköszöni neki. Vajon mióta van Nicole -nak gyermeke? - Igyál, Hach! Három napja alig voltál köztünk! Nem árt egy kis folyadék. - meglepnek a szavai de nem ellenkezem, amikor odaemeli a hideg, nedves üveget az ajkaimhoz. Három nap? Három napig nem voltam magamnál? Csupán óráknak tűnt...

-          Mégis... - szakadok el tőle hirtelen, majd az ágy háttáblájának dőlve rá emelem a tekintetem. - Mégis mi a franc történt? - kérdezem. Erősnek érzem magam, holott gyenge vagyok akár a harmat.

-          Majd később... - Nicole bizonytalan, mintha nem kéne megértenem, hogy mi történt velem.

-          Most! - kiáltok fel. Tudom, hogy megtaláltam azt a fotót, de... de utána. Utána mi történt? Nem értem. Képtelen vagyok felfogni... Az Átoknak nem kéne... fizikai képtelenség, hogy ellenem forduljon!
Nicole hatalmasat sóhajt, aztán feláll. Kilöttyen a kezében tartott vizespohár tartalma az ágyneműmre, de  észre sem veszi. Üvegesek a szemei, gondolatban távol járhat.

-          Hozok valamit enned! - motyogja maga elé, aztán kisétál a szobámból. Csak a kislány marad, akit először észre sem veszek. Lekötnek a sajgó végtagjaim és az égő izmaim.

-          Sajnálom... - szólal meg váratlanul. Meglepetten kapok levegő után, aztán a szavai elérik a tudatomat is. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet. - Mármint... a fájdalmadért. Sajnálom. - tényleg nem értem, hogy miről hadovál itt össze-vissza.

-          Mivan? - minden hangszalagom feljajdul, amiért használatba veszem őket. Rekedt vagyok, fáj a torkom és hirtelen újra meg is szomjazom.  

-          Kénytelen voltam... - a kislány ráharap az ajkaira és váratlanul fölmászik az ágyamra. Bájos. Nagyon is. Hasonlít Nicole -ra: ugyan olyan pisze orra, és égetően kék szemei vannak; neki hosszú a haja, az anyjának pedig rövid, de épp oly' szőke és selymes tapintásúnak hat. Mintha a legfiatalabb Malinson - testvér egy újabb kiadása lenne.

-          Tudod, hogy mi történt? - kérdezem nehézkesen, miközben megfeszül a testem, mert a kislány mellém bújik, hozzám simul és aprócska kezével átölel. Hirtelen eszembe jut az a valami, amit pajzsnak gondoltam. Az Ő volt.

-          Nagyon fájt, igaz? - kérdezi vékony hangján a pólómba motyogva. Hitetlenkedve meredek rá, de ő már lehunyta a szemeit. Ő miért... miért talál megnyugvást az én karjaimban?! - De nem tehettem mást... - arca grimaszba torzul, mintha csak tudná, hogy mit kellett átélnem.  De mégis honnan?

-          Mi a francról beszélsz, kislány?! - húzódom el tőle. Ő felemeli a fejét és kék szemeivel végigfürkészi az arcomat. Idősebbnek tűnik a koránál - amit hat-hét évre saccolok.

-          Ha én nem vagyok, akkor más embereknek még nagyobb kínt kell kiállnia... De legalább már emlékszel. - elmosolyodik. Tündököl az arca, de a tekintete fájdalomról árulkodik.

-          Nem tudom miről... - megcsóválom a fejemet. Nincs értelme faggatni, mert úgysem fogja elárulni, bármi is legyen az, amit elhallgatnak előlem. - Menj el!

-          Tudom, hogy mit éreztél. Én is éreztem, ám! Láttam, amiket láttál... Borzalmas dolgokat. - megremeg. Kezdek félni tőle. - És sajnálom, hogy... hogy ellened fordítottam... de... de muszáj volt, értsd meg, kérlek! - kis ujjai megszorulnak az oldalamon.

-          Tűnj. El. - motyogom egyre idegesebben. Ha Nicole lánya érti... ha ő érti, és én nem... Én miért nem?! - Egyedül akarok lenni. - lerázom a kezeit aztán lecsúszom az ágyban és a fal felé fordulok. Nem nézek többet felé, még a létezéséről is próbálok megfeledkezni.

Perceken át hallgat, csak a szuszogásából tudom, hogy még itt van. Elegem van a titkokból! Elég a hazugságokból! Elég volt mindenkiből... Sajnálni kezdem, hogy három napja nem ugrottam ki az ablakon. Komolyan. Az emlékeim ezerszer rosszabbak, mint a halál. Sötétek, kietlenek és jegesek. Olyanok, akár az északi sark... Csak itt nincsenek fények.

Valamikor később Eve jön be, megsimítja a hátamat és azt mondja: egyek, de én nem teszem; mikor lejjebb húzza a takarót, én a fejem fölé rántom, majd ezt megismételjük még háromszor, végül ő az, aki feladja. Eltávolodnak a léptei, de nem hallom az ajtó csukódását, csak valami fülsüketítően éles nyikorgást. Mikor odafordulok, hogy megnézzem mi az, kisül a szemem.
Menedéket keresek a takaróm alatt, ám Eve elől nem véd meg: odajön, lerántja rólam és egy kanalat tol az arcomhoz, mint valami csecsemőnek. Fintorogva hátrébb húzódom, de nem hagy békén. Végül az összes krumplipüré a gyomromban landol, egy pohár keserű tea és három különböző kapszula társaságában. Nem kérdezem mire valók, de Eve anélkül is elmondja: vitamin, és fájdalomcsillapító a torkomra meg a fejemre.
Egyedül akarok lenni, a bánatommal és a fájdalmammal, de soha nem lehetek magányos: Eve után Loren, Amy majd Clarissa jön be. Lorennek még annyira sem örülök, mint Amy -nek, akire még mindig haragszom. Egyedül Clarissa az, aki békén hagy: leül egy székre, bedugja a fél fülét, zenét hallgat és pötyög a laptopján. Elég unalmas élete lehet.
Nap végére már képes vagyok lábra állni és elvonszolni magam a mosdóig. Minden végtagom fáj, a bőröm pedig, mintha le akarna válni rólam egy apró érintéstől is. Elgondolkodom azon, hogy ilyen érzés lehet-e, ha az átok így kerít a hatalmába. Persze azt rendes ember nem élné túl. Vajon én miért tettem? Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha még akkor távozom az élők sorából, amikor az apám elvitt a paphoz... Minden alkalom rosszabb és rosszabb volt az előzőnél.

-          Hach, minden rendben? - kiált be Clarissa a szobából. Ötpercenként megkérdezi mindenki, ha nem adok feltűnőbb életjeleket.

-          Rohadtul elegem van abból, hogy nem hagytok élni! Legszívesebben megfojtanám magam a zuhanyzó csövével, de nem tehetem. Szerintem minden rendben van. - fröcsögöm gunyorosan. Valamiért arra számítok, hogy Clarissa összepakol és elmegy. De nem teszi, így inkább csak beletörődötten megmosom az arcomat.

A hajam zsíros, a szemeim alatt sötét karikák húzódnak, az alsó ajkamon pedig mély sebek éktelenkednek. A homlokomat ráncolva dörzsölöm meg a bőrömet. Mint egy iszákos kurva, aki egy kuka mögött lakik. Elkezdem ledobálni magamról a ruháimat, majd kibújok az alsóneműmből is. Lenézek a testemre, oda nem illő sebeket keresek: körömnyomokat és vörös csíkokat, amik már majdnem teljesen begyógyultak. Hogy történhetett? A tükörben az oldalamról visszanéző kolibrira vándorol a tekintetem.
Éget.
Fáj.
Halk léptek a kihalt folyosó sötétjében.
Csíp.
Vér.
Sebek.
Vékony, barna hegek, amik sohasem múlnak már el.
Kicsi voltam, törékeny... eltörtem, de nem akkor, mikor hittem. Még sokkal előtte: abban a percben, amikor anyám először nem úgy nézett rám, ahogy más anyák a gyermekükre. Mikor már fel tudtam fogni, hogy valami nincs rendben. A Gyönyörű Nő nem így tekintett rám. Ő valóban tisztelt, és talán még szeretett is... anyám helyett anyám volt.

-          Sajnálom... - suttogom, aztán belépek a zuhanyzóba, és megengedem a vizet.

Kumi Nori Anami jeleket küldött nekem. Mert biztos, hogy nem csak képzeltem: a felirat; ő maga a saját szobájában... Valamit tervezett, vagy már végre is hajtott. Elvégre mi másért lennének adásvételi szerződései, és álnevei? Na meg a képek. Azok a borzasztó minőségű  fotók teljesen idegen emberekről...  Olyan értelmetlennek tűnik! A Gyönyörű Nő mindig egyszerű volt... közvetlen... sosem tudnám róla elképzelni, hogy sötét ügyei lehettek. Vagy vannak. - emlékeztetem magam.
Ha él - márpedig megeshet-, akar valamit. És Ő mindig megkapja, amit akar.
 Meg fogom keresni - mert meg akarja, hogy így tegyek-, és kiderítem, hogy mi az...

Amikor kilépek a zuhanyzóból már van célom.
Az egyetlen, aki képes reményt adni az én sötét, összetört lelkemnek, az a Gyönyörű Nő.