2
Meredni
a semmibe és továbbmenni. Nem nézni vissza, bármennyire is akarsz, bármennyire
is megrémültél, félsz, vagy fáj... ami
megtörtént, az megtörtént, nem lehet nem lehet már megváltoztatni.
Lehet, hogy nem kellett volna így történnie. Lehet, hogy éppen az a lány
találta volna fel a rák ellenszerét, vagy épp az écét. De az is lehet, hogy
csak egy kurva lett volna, aki New York egyik sikátorában feszítene segg alá
érő miniszoknyában, bugyi nélkül, drogosan és bepiálva. És az is lehet, hogy
egy egyszerű, normális ember lett volna, ha nem hal meg. Mert meghalt. Az autó
száz az egyhez, hogy szénné égett. Lehetetlen, hogy még él. Ez van. Meg kell
tanulni beletörődni!
Lábam
eléri a zebra végét, a járdaszegélyt. Eve utánam siet. Lehet, hogy futott, mert
liheg, mikor a vállamra teszi a kezét. Kesztyűs ujjai megszorulnak a vállamon,
és előre görnyed. A föld felé mered majd kis idő múlva újra kinyitja a száját
és hangos levegővételek közepette mond valamit.
-
Hach! Hach! Ne siess már úgy! - zihálja és kiegyenesedik.
-
Nem sietek. - közlöm szárazon, majd becsukom kisebesedett ajkaimat. Nem nézek a
nőre, aki Kumi Nori után felnevelt.
Szeretem Eve -et, de mégis máshogy. A Gyönyörű Nő olyan volt számomra, mint az
anyám,a ki kidobott engem, Eve pedig mint egy... mondjuk egy nagynéni. - És amúgy is, én tudom, hogy hova kell menni. - igen. A Gyönyörű Nő házába. Még a
gondolattól is összerándul a gyomrom. Visszatérni oda, ahonnan úgy rángattak
el. Mert nem adtam magam. Képtelen voltam elmenni. Olyannyira, hogy hasra vágtam
magam és körömmel a parkettába akaszkodtam. Még most is látszik a helye, ahol
felsértették a deszkákat. A körmeim széttörtek, vér borította az ujjaimat, ahol
beletörtek a húsomba, és a szálkák felszakították a körömágyamat. Az arcom
szétázott a könnyektől, és eltorzult a fájdalomtól. A hajamat is téptem, volt,
hogy tincsek hiányoztak, és foltokban kopasz voltam. Borzasztó volt... elhagyni
egy lakást, ahol szerettek, és olyanok vittek el, akik annyira nem is ismertek.
De
most már más vagyok.
Sokkal
magamnak valóbb.
Kemény...
olyan, aki sosem sír, nem mutatja a fájdalmát.
Szép hazugság.
Idetalálni
nehezebb volt, mint hittem. Ezt persze senkinek nem mondtam el. Ahogy azt sem,
hogy mennyire belemart a szívembe, mikor megláttam a ház ajtaját. A hatalmas
ház... nagyobb, mint emlékeztem. Jóval. Itt nem öt, hanem tizenöt ember is
elfér.
Csak
pislogtam a nagy házra, amiben egykor laktam. Aztán beléptem a kapunk és megálltam.
És most is itt állok, egyhelyben, a fogasok mellett. Csak nézem a padlót...
amin közvetlenül a lábam előtt mély csíkok éktelenkednek. Kedvem támad lerogyni
ide és sírva fakadni. Az arcom a tenyerembe temetni, akárcsak régen. Mert régen
sírtam, de most már nem. Legalább is nem akkor, amikor látták. De már az is rég
volt! Mert hülyeség sírni... nem érsz el vele semmit... és nem kaphatsz vele vissza senkit.
És,
ha most sírnék, akkor nem jönne ide a Gyönyörű Nő, hogy megvigasztaljon. Így
hát elvetem az ötletet és helyette átlépek a körmeim nyomán. A csizmám sarka
most élesen koppan, pedig már megszoktam, hogy ütemes ritmusra haladok. A
sarkam földhöz koppanása megnyugtat... de most feláll a szőr a hátamon
Mögöttem
ajtó csapódik, és nem kell, hogy odanézzek, úgy is tudom, hogy Eve jött be.
-
Ez az átkozott kertváros! - morogja. Sosem lakott "kertvárosban".
Aztán meg a Staten-islad- ot nem lehet igazán kertvárosnak nevezni... de tény,
hogy ez New York legkertvárososabb kerülete. - Sosem szerettem! Én a belvárosban
nőttem fel! Oda tartozom! - ezzel felakasztja a mellettem álló akasztóra a
kabátját és elvonul a konyha felé. Magára hagyva engem. Biztos megviselte a baleset... vagy tudom is én! Eve tudja, hogy
mikor kell egyedül hagynia. És most ez egy ilyen pillanat. Amikor jobb, ha
senki nem szól hozzám... mert akkor ő jár rosszul. Az Átok... hatalma nagy. És a súlya az én vállamon és szívemen
nyugszik. Néha... néha még én is
befordulok egy kissé. Bár általában nem izgat fel a dolog. Igaz, hogy eddig nem
sokan haltak meg, de ahogy idősödöm az Átkom is nő... és néha kicsúszik az
irányítás a kezeim közül. Nem mintha
eddig én irányítottam volna!
És
ezt az érzést el is temetem , mikor kiengedem a levegőt, egy hatalmas sóhajjal.
Az ujjaim a zöld kabátom cipzárjára siklanak és lassan lehúzom. A cipzár
hangosan felnyög, és szétnyílik. Aztán lehámozom magamról. A melegség azonnal
távozik, de nem annyira észlelhetően, mint amikor a barna, kötött sálamtól szabadulok
meg és akasztom azt is a fogasra.
-
Hach... - megrándulok. Szinte hideg fuvallatként érkezik, halkan akár egy
szelem, és a hangja mély... Max mindig is a frászt hozta rám! De már
megszoktam. Igaz, hogy évek óta nem láttam, de akkor is... sok időt töltöttem
velük együtt. Ezért is nem mutatom ki a meglepettségemet. Mit keres ő itt? A szemem kitágul egy pillanatra, mint egy
csésze, de utána ellágyul a szám pedig elnyílik... de semmi más
mozdulat, ami arra utalna, hogy megijedtem.
"Egy Hachidori nem rémül meg! Tőle rémülnek az emberek... rettegjenek tőled,
mint a legnagyobb félelmüktől!" Hülyeség...
-
Max. - megfordulok. A fiú éles arccsontja, most még jobban kiáll, mint korábban.
Az álla is kerekebb lett (mondhatni seggáll, de neki mindig is jól állt) Soha
nem volt ronda férfi... a sötét, a tenger mélyére emlékeztető, mindent elnyelő kék szemei mindig vonzottak. A
szemöldöke a tanú rá, hogy valaha utcaverekedésekben vett részt és egyszer-kétszer átesett egy kirakat üvegén. Pár kikopott heg, ahol nem nő szőke "szemöldökszőr".
Ez teszi őt igazán... vaddá. Olyan, úri rosszfiúvá, aki nem erőszakol meg az
utcán, hanem hazavisz.
-
Jó újra látni, Hachidori. - elmosolyodik. Ez olyan... öntelt mosoly, amivel
csajozni szokott. De engem nem rendít meg.
-
Téged is, Max Malinson. - a neve hallatán még szélesebben mosolyog. Ezzel
hódít. Mögéd áll, átkarol, te megfordulsz, rád mosolyog ezzel a mosollyal, és
neked KO. Ezt csak az tetézi mikor egyik karjával beletúr -nem feltűnően- festett sötétbarna hajába,
ahogy most is. Karján megfeszül a lilás bordó inge, és csak most veszem észre,
hogy ki van gombolva, így izmos, tetovált mellkasa szabadon van hagyva, éhes
szemeim előtt. - Ezek szerint Lilien is
itt van? - kérdezem, miután észrevehetetlenül nyelek egyet. De ő csak megrázza
a fejét, és úgy tesz, mintha sajnálná a dolgot, közben pedig még mindig ugyan
olyan kihívóan mosolyog és néz rám. Tudom mi jár a fejében. Mi ketten... néha... szórakoztunk együtt a múltban. Nem
bántam meg. De annak már jó pár éve. Nekem ő volt az első, de nem az egyetlen. És
ilyen "szórakozás" csak
akkor történt, mikor mind a ketten szörnyen
untuk magunkat. És mivel ő a két fiú közül az idősebbik... nem azt mondom, hogy
Mike rossz srác... egyáltalán nem! Csak hát Maxhez sokkal jobban vonzódtam. És ugyebár Max is a nőkre bukik.. ellenben -sejtésem szerint- Mike-kal.
-
Igazából nagyon hiányoztál... - keze az arcomra siklik. A bőre perzsel, mint a
parázs, ahogy mutatóujját végighúzza az államon, a fülem tövéig. - Mit szólnál,
ha...
-
Nem, Max. Ma nem... - Fojtom belé a
szót, mire ő értetlenül mered rám. El
kell mondanom. Ezt nem tudom magamban tartani! Mert ha igen... - Az Átkom megint lesújtott. - kezeim közé fogom a
nyakát és a csípőjéhez húzom a bal lábam. - És meghaltak emberek, Max! Egy kislány is... - leengedem a lábam. - Ma nincs lelkierőm
ahhoz, hogy veled legyek... - mindkét tenyeremmel beletúrok
a hajába és felemelem a fejét, hogy a tekintete szakadjon el a melleimről, és
nézzen a szemembe. Ő csak nyög egyet, de nem a forró hangulattól,
hanem, mert tudja, hogy ez mennyire megvisel. - ... igazán sajnálom! - ezzel eleresztem és Eve után megyek a konyhába,
de ő már nincs ott.
Nincs itt, a konyhában... a konyhába, ahol minden reggel arra vártam, hogy Kumi Nori Anami, a Gyönyörű Nő rántottát, vagy épp müzlit készítsen nekem. Emlékszem, hogy volt egy kis, zöld tálam, amibe a müzlit öntöttük. Abban a szekrényben volt... ami még mindig ugyan azon a helyen van! Odasietek, és kinyitom a mosogató feletti, üvegajtós szekrényt, amiben... nincs semmi. Az őszinte mosoly, ami az arcomon volt, már nyoma sincs, ahogy az izgatottságom is egy pillanat alatt tovaszáll és visszamerülök a jelen nyomorúságába.
Nincs itt, a konyhában... a konyhába, ahol minden reggel arra vártam, hogy Kumi Nori Anami, a Gyönyörű Nő rántottát, vagy épp müzlit készítsen nekem. Emlékszem, hogy volt egy kis, zöld tálam, amibe a müzlit öntöttük. Abban a szekrényben volt... ami még mindig ugyan azon a helyen van! Odasietek, és kinyitom a mosogató feletti, üvegajtós szekrényt, amiben... nincs semmi. Az őszinte mosoly, ami az arcomon volt, már nyoma sincs, ahogy az izgatottságom is egy pillanat alatt tovaszáll és visszamerülök a jelen nyomorúságába.
Csak
állok ott, a mosogató melletti pultnak dőlve és a márványasztalt nézem. Fekete
alapon fehér erezet. Szép darab. Régen mindig ezen ettünk. Minden reggel, minden ki***ott reggel! Dühömben ráverek egyet
tiszta erőből. Belesajdul mindkét öklöm. Remegek a dühtől, aztán eltorzul az
arcom és patakokban folynak a könnyeim. Tartom magam, de aztán megrogynak a
lábaim és lerogyok a földre, még mindig az asztalba kapaszkodva. Nem magas
asztal, így felérem, ezért is hajtom a homlokom a hideg márványnak és sírok
tovább.
"Mi lenne, ha egyszer én
csinálnék neked reggelit Kumi Nori?" kérdeztem,
erre ő csak nevetgélt és csodás mosolyát felém villantva csak annyit mondott: "Ha ez tesz boldoggá!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése